View archival description

Subfonds 115 - Sárvár
Reports

Part of X. Hitközségek iratai

Identity area

Reference code

HU HJA X-115

Title

Sárvár

Date(s)

  • 1871 (Creation)

Level of description

Subfonds

Extent and medium

1 pallium

Context area

Name of creator

Sárvár (1805 - 1969)

Administrative history

A Sárvári járás nagyközségi rangú székhelye 1902-ben Tizenhárom város és Vármellék, 1913-ban Péntekfalu és Sár településekkel növekedett.

Az 1736. évi összeírás során a mezővárosban 5 főt, 1746-ban 17 főt (3 család), a várban pedig 7 személyt regisztráltak. A Vármellék uradalmi épületeiben 1778-ban több zsidó bérelt boltokat, lakásokat. Rabbijuk is itt lakott, a közösség zsinagógával is rendelkezett. A 18. század végi és a 19. század eleji összeírások a zsidók állandósult jelenlétét rögzítették: 1793-ban 15 családban 44 fő, 1809-ben a Vármelléken 16 család 80 fővel, 1817-ben a mezővárosban és a Vármelléken 20 család 109 fővel, 1822-ben 14 család 90 fővel. Sárváron a lélekszám növekedése a kiegyezést követően az 1930-as évekig tartott – 1870-ben 303 fő (14,5 százalék), 1881-ben 344 fő (14,4 százalék), 1900-ban 401 fő (12,6 százalék), 1910-ben 657 fő (9,3 százalék), 1920-ban 765 fő (7,7 százalék), 1930-ban 790 fő (8,5 százalék) –, számszerű és aránybeli visszaesés csak 1941-ben – 780 fő (6,7 százalék) – következett be.
Az 1941. évi népszámlálás szerint zsidók a Sárvári járás következő községeiben laktak (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):
Alsószeleste (9; 516),
Bejcgyertyános (15; 1050),
Bögöt (3; 418),
Bögöte (1; 678),
Csénye (7; 1129),
Felsőpaty (4; 554),
Gérce (17; 2002),
Gór (2; 492),
Hegyfalu (15; 905),
Hosszúpereszteg (8; 1995),


  • Ikervár (8; 2275),

Jákfa (2; 1168),
Káld (5; 1531),
Nagysitke (4; 1008),
Nyőgér (3; 703),
Ölbő (8; 1152),
Porpác (2; 234),
Pósfa (21; 433),
Rábakovácsi (7; 904),
Répcelak (4; 1373),

  • Sárvár (780; 11 678),

Uraiújfalu (9; 852) és
Vasegerszeg (7; 608).
A 18. század végén már működő – 1795- ből Hinauer Izsák rabbi neve is adatolható – zsidó közösség jegyzőkönyvben rögzített újjáalakulása 1805-ben 28 taggal történt. Templomukat az uradalomtól bérelték, későbbi – ugyancsak bérelt – zsinagógájukat a kongresszusi hitközség vette át. Az új, ortodox templom 1882-ben a tagok önkéntes adakozásából épült. Az ötosztályos elemi népiskolát 1850-ben alapították, amely később talmud-tórát is létesített. A hitközségnek volt Chevra Kadisája, Nér Tomid egylete, nő és leányegylete, valamint Malbis Arumim egyesülete. A sárvári izraelita anyakönyvi kerülethez 21 község tartozott; lélekszáma az 1920-as évek végén 568 fő, míg a családok száma 142 volt. A vallási élet irányítói közül Fisel rabbi, Engel Mózes, Breiner Benedek, Reich Mózes és Ehrenfeld Bernát neve maradt fenn; az utóbbi már az önállóvá váló ortodox hitközség rabbijaként tevékenykedett. Munkájukat Fisel Efraim, majd 1896-tól Fischer Tóbiás, illetve 1923-tól fia, Fischer Menáchem folytatta.

A kongresszusi hitközség 1880-ban jött létre, és hamarosan Chevra Kadisát, elemi iskolát létesített. Az oktatási intézmény 1923-ban, a tanulók csekély lélekszáma és az államsegély megvonása miatt működését kénytelen volt beszüntetni. 1922-ben báró Hatvany Béla támogatásával templomot építettek, amelyet 1945 után a hitközség eladott, s az épületet lebontották. A kongresszusi hitközség a VIII. községkerülethez tartozott. Az 1920-as évek végére a neológok lélekszáma 190 fő, míg a családok száma 64 volt. Rabbiként Breiner Mózes, Katz Jenő és Nemes Bertalan tevékenykedett. Az első világháború harcaiban 26-an vettek részt, közülük 14-en estek el. A háború után súlyos, zsidóellenes zavargások voltak a településen, sok zsidó boltot kifosztottak.

1944 elejére a zsidóellenes rendelkezések már teljesen lehetetlenné tették a vidéki zsidóság mindennapjait és a megélhetésüket. A sárvári járási főszolgabíró 1944. március 31-én – mivel az egyes zsidó üzletekben az árukészlet megőrzését nem látta biztosítottnak – utasította a községi elöljáróságot, hogy a nagyobb forgalmú egységeket azonnal, községi tisztviselő és altiszt közreműködésével zárassák be. A csendőrséget is felhívta, hogy az esetleg szükséges karhatalmi támogatással álljon rendelkezésre.

1944 áprilisának elején a belügyminisztérium utasítására elkészíttették a sárvári zsidó községi szervezet és a területileg alárendelt sárvári járásban lakó összes zsidó személy névjegyzékét négy példányban. A listák egy-egy példányát a polgármesternek, illetve a községi elöljáróságnak, az elsőfokú rendőrhatóságnak és a csendőrőrs parancsnokságnak kellett átadni, továbbá április 8-ig egy példányt a belügyminiszternek postázni. Az összesítő kimutatásban 885 zsidó vallású és 16 kitért – de zsidónak számító – személy, azaz 901 fő szerepelt.

A Magyar Zsidók Központi Tanácsának 1944. áprilisi összeírásában a sárvári kongresszusi anyahitközséghez 146 fő tartozott, 51 adózóval. Az elnöki pozíciót Krausz Sándor téglagyáros töltötte be, rabbival és anyakönyvvezetővel nem rendelkeztek. A hitközség 3 alkalmazottat foglalkoztatott. Winkler Oszkár rabbihelyettes a kántori, hitoktatói, jegyzői feladatokat is ellátta az anyakönyvek vezetése mellett. Iskolát és egyesületet nem tartottak fent. Ugyanezen adatfelvétel szerint az ortodox anyahitközség 901 főből állt, 130 adózóval. Az elnök Fischer Ernő molnár, az anyakönyvvezető Fischer Ignác (Menáchem) főrabbi, a rabbi Schück Lajos volt. A kilenc rendes alkalmazottból két kisegítő tanító az elemi iskolában oktatott, ahová 93 diák járt. Az egyesületek közül csak a Chevra Kadisa működött.

Orbán László szombathelyi csendőrkerületi parancsnok 1944. április 22-én értekezletet hívott össze, amelyen megjelentek az érintett települések polgármesterei és csendőrparancsnokai, továbbá azok a főszolgabírók, akiknek járása a határzónába esett, valamint Vas vármegye alispánja. Orbán itt ismertette azt a szigorúan titkos, 14-15 oldalnyi litografált szöveget, amelynek tárgya a zsidók táborba gyűjtése volt.

A sárvári járási főszolgabíró 1944. május 9-én véghatározatot adott ki az 1610/1944. M.E. számú rendelet végrehajtására, amelyben hivatkozva a vármegyei alispán május 6-i értekezletén elhangzott szóbeli utasításra, elrendelte a törvény hatálya alá eső zsidók gettóba költöztetését. A gettó kialakítása érdekében a cukorgyártól igénybe vették a báró Hatvany utcában lévő tisztviselői és munkáslakásokat, amelyek a Zrínyi utca elágazásától a gyár felé estek, illetve az utcától keletre eső munkáslakásokat. A kijelölt területhez tartoztak még a Deák Ferenc utcában lévő zsidó lakások, a zsinagóga, az iskola, a zsidó papi és tanítói lakások, a hitközség tanácstermei és imaszobái. Ezeket a helyszíneket kerítéssel kellett körülhatárolni oly módon, hogy az előbbinél csak a Rákóczi utcában, míg az utóbbinál a Deák Ferenc utca északi kijáratánál lehetett olyan kaput hagyni, ahol a gyalogosok és a járművek közlekedhettek. A kerítés felállítása és annak költsége a zsidókat terhelte, amelynek arányos elosztásáról a zsidó tanács rendelkezett. A gettóba vonulás reggel 5 órától este 8-ig tarthatott, befejezésének időpontjául május 12-e volt kitűzve. A tevékenység minden anyagi vonzatát a hitközség viselte. Az átköltözésnél és elhelyezkedésnél nemcsak a sárváriakat, hanem a járás többi községéből érkező zsidókat is figyelembe kellett venni. A kikeresztelkedett zsidókat az utasítás értelmében lehetőleg egy helyen, egyetlen házban szállásolták el. Az elkerített részen szülőotthont, kór és járványszobát rendeztettek be és tartottak fent. A zárt területre az érintettek csak a legszükségesebb berendezési tárgyakat vihették magukkal, s a hátrahagyott ingóságokról leltárt vetettek fel.

1944. május 9-én este 7 órától a zsidók nem hagyhatták el lakásaikat, és megkezdődött a három-három főből álló költöztető bizottságok felállítása. A gettókerítés felállításához szükséges faanyagot is az oda bezárt zsidók voltak kötelesek előteremteni. 1944. május 23-án ezért a főszolgabíró engedélyezte, hogy hét személy eltávozhasson a lakóhelyére – Vasegerszegre, Bejcgyertyánosra, Rábakovácsiba, Nyőgérre, Ikervárra, Porpácra és Sitkére –, és Sárvárra vigyék a még hiányzó kellékeket.

Az élelmezés biztosítása érdekében Fischer Ernő, a sárvári zsidó tanács elnöke május folyamán kérvénnyel fordult a vármegyei közélelmezési hivatalhoz, hogy a sárvári gettóban élő 772 fő számára étolajat biztosítsanak. 1944. május 22-én az ortodox templomban körülbelül 24 család lakott. Reggel 7-től este 7-ig kijárhattak, a piacon 9–10-ig, üzletekben pedig 10–11-ig vásárolhattak. 1944 májusának közepén vonultak be a sárvári izraelita férfiak – 45 éves korig – munkaszolgálatra. A sajtóban megjelentek szerint ez nagy megnyugvás volt a keresztény közvélemény számára, mivel a zsidók számára ennyivel kevesebb élelmiszert kellett biztosítani. A május 23-i névjegyzék 199 sárvári családot sorolt fel, a járás területéről további 150 főt szállítottak be a gettóba.

A gettó rendjét 1944. június 10-én úgy módosították, hogy a gettóból a zsidók már nem távozhattak. A zárt terület vezetői – Fischer Ernő és Friebert Lajos – zsidó ügyek intézése érdekében reggel 6 és este 8 óra között szabadon mozoghattak. Ezen idő alatt csak hivatalos helyiségekbe térhettek be, kivéve a délutáni órákat, amikor vásárolhattak is. A gettóba telepítettek csakis hatósági engedéllyel hagyhatták el a zárt területet, amelyet indokolt esetben a község elöljárósága, a sárvári csendőrparancsnokság és a pénzügyőri biztosi kerület vezetője adhatott ki. A főszolgabíró rendelkezésében megtiltotta azt is, hogy a gettóba telepített zsidóság részére bármilyen élelmiszert vagy egyéb tárgyat bevigyenek. E szabályokat megszegőkkel szemben szigorúan kívántak eljárni.

Június 12-én a munkaképes férfiak – 48 éves korig – munkaszolgálatra vonultak be. A gettót június 29-én ürítették ki, lakóit a selyemgyári gyűjtőtáborba költöztették át, majd feltételezhetően a július 4-i, illetve 6-i transzporttal deportálták őket. Az elszállítás előtti napokban a római katolikus elemi fiúiskolában mindenkit személyi motozásnak vetettek alá. Az 1944. június 30-i motozás során a Celldömölkről, Magyargencsről, Kemenesmagasiból, Nagysimonyiból, Szergényből, Ostffyasszonyfáról Sárvárra került zsidóktól készpénzt, arany ékszereket, gyűrűket, kar és zsebórákat vettek el, több ezer pengő értékben.

1944 augusztusában egy bizottság megállapította, hogy a gettó céljára hatóságilag igénybe vett cukorgyári épületekbe 1944. május 10-én Sárvárról és a járás területéről 650 zsidó személy költözött be, akik bútoraik, ágyneműik, felső és alsó ruházatuk, konyhai felszerelésük nagy részét a gettóba magukkal vitték. 1944. június 29-ig a cukorgyári épületekben hatóságilag megállapított gettószabályok szerint zárt közösségben éltek. Egy-egy szobában általában – azok nagysága szerint – 10-14 személy lakott.

1944. május 10-én Sárvárra szállították Kiskunfélegyháza, Kiskunmajsa, Baranya, Somogy és Tolna megye településeiről a 16 éven felüli zsidó férfiakat. A 3000 személyes táborban állítólag még 2000 embert tudtak volna fogadni.

A volt sárvári Műselyemgyár, amely korábban munkaszolgálatos-, hadifogoly és internálótáborként funkcionált, 1944 májusától a rendőrség kisegítő toloncházaként működött, Gribovszky György rendőrfelügyelő parancsnoksága alatt. A toloncházba összegyűjtött, politikai szempontból veszélyesnek ítéltek – munkásmozgalmi aktivisták, szakszervezeti vezetők – mellett a selyemgyár lakóinak számát gyarapították a faji alapon zsidónak minősült személyek, a magyar kormány rendeleteivel és intézkedéseivel szembehelyezkedő viselkedést tanúsítók (például sárga csillag nem viselése, árurejtegetés, gettóból való szökés stb.) és a munkakerülőként nyilvántartott, Sárvárra szállított férfiak és nők.

Az internáltakat barakkokban, az üzemi épületek helyiségeiben, padlásain zsúfolták össze. A férfiakat és a nőket általában elkülönítették. 1944. június elején a sárvári kisegítő toloncházban az őrizetesek lélekszáma 830 fő volt. Ez a szám azonban állandóan változott, a maximális befogadóképesség 2500 fő volt. A teljes őrszemélyzet 39 főből állt.

1944 júniusában a vidéki gettókba tömörített emberek németországi koncentrációs táborba hurcolásának megkezdésével egyidejűleg a sárvári internálótábort átmenő táborrá alakították oly módon, hogy a tábor lakóit bevagonírozták, és a deportálandó szállítmányokhoz csatolták, helyükbe a többi internálótáborból újabb csoportokat helyeztek, majd folyamatosan előkészítették Németországba irányításukat.

Július elején a nagyközségben létrehozott bizottságok – a pénzügy-igazgatósággal együttműködve – folytatták a gettóba költöztetett zsidók lakásaiban visszamaradt ingóságok leltározását és hatósági átvételét. Az ingóságokat a pénzügyőrség és a bizottságok zárt helyiségekbe szállították. A lefoglalt tárgyak mozgatásához, szekérre rakásához, azok lerakásához a három bizottság mellé korábban kilenc gettóbeli zsidó fiatalembert osztottak be.

A gyűjtőtáborként és berakóállomásként üzemelő táborba kerültek a jánosházi és a sárvári gettó lakói is, ahonnan május 19-én, június 26-án, július 4-én és 6-án, 24-én és augusztus 4-én indított szállítmányokkal több mint 10 000 főt deportáltak a német koncentrációs táborokba. 1944. augusztus 4-én SS katonák fogták körbe a tábort, és mindenkit a nagy barakkba tereltek, majd alapos motozás után a tábor 1500 őrizetesét kihajtották a közeli vasútállomásra, ahol 75-80 embert zsúfolva egy-egy marhavagonba, bevagonírozták őket. A sárvári kisegítő toloncházból indult utolsó útjára Kner Imre, a magyar nyomdászat egyik kiemelkedő személyisége, valamint a Beketow cirkusz világhírű sztárja, Zoli bohóc is. A deportálások után a sárvári internálótábor tovább működött, újabb internáltakat – zsidókat, keresztényeket, politikaiakat – fogadott, majd 1944. október 7-én mintegy 100 főt vittek onnan Parádra.

1945 márciusában Vas vármegye főispánja– hadműveleti kormánybiztos – megvizsgálta, hogy hol állíthatnak fel a nyugati határszélen megfelelő internálótábort. A kiküldött vizsgálóbizottság az egyedüli alkalmas helynek a sárvári volt selyemgyár területét jelölte meg. A táborban akkor 509 dobrovoljác és 123, főleg Zala vármegyéből odaszállított zsidó volt elhelyezve. A dobrovoljácok elszállásolása egy tömegben, egyetlen teremben történt, s a 123 zsidót szintén együtt helyezték el.

1945. március 3-án a sárvári internálótáborban elhelyezett 509 dobrovoljác közül mintegy 150 fő elszállításával számoltak. A 123 fő zsidót Zala vármegye főispánja küldte a táborba, akiknek az elhelyezése nagyobb, de számukhoz nem arányos férőhelyen történt meg.

Az internáltak helyzetét nyilván súlyosbította az a körülmény, hogy 1944 decemberének végén Sárvárra és környékére települt a nyilas belügyminisztérium és a hírhedt Orendy különítmény, s itt működött a belügyminisztérium internálási osztálya is. A polgári menekülttábor Sárvár felszabadulásának előestéjéig működött. A front közeledtével a tábor zsidó lakóit 1945. március 26–27-én az osztrák területek felé hajtották.

A második világháború befejezése után az elhagyott zsidó vagyonokat rövid ideig a sárvári járási nemzeti bizottság gondozta.

A visszatérő 120 főnyi sárvári zsidóság elrabolt javait a későbbiek során felállított Elhagyott Javak Kormánybiztosságától megpróbálta visszaszerezni. 1945. szeptember 4-én Berger Antal, az újjáalakult hitközség elnöke levélben kérte, hogy a rendőrség által lefoglalt ágyneműket, ruhákat, háztartási kellékeket adják ki számukra.

A sárvári zsinagógák közül az egyik romba dőlt, a másik berendezését széthordták. Az iskola utolsó évében 103 tanulót írtak össze. A visszaérkezettek között egyetlen gyermek sem volt. 1949-ben a két hitközség közül csak az ortodox működött, Berger Antal elnökletével, s területéhez 14 helység tartozott. A 132 fős lélekszámból 35-en fizettek adót. Az ortodox izraelita hitközség imaházát 1960-ban a Sárvári Cipész Kisipari Termelő Szövetkezet, míg a kongresszusi izraelita hitközség ingatlanait 1969-ben a magyar állam vásárolta meg. Az ortodox hitközség temploma ma is az egykori Vármelléken, a várkert, azaz a mai arborétum szomszédságában, a Deák utca 6. számú telken áll.

Sárváron 1996-ban került sor a holokauszt emlékmű felállítására. A több mint fél évszázados eseményekre Gaál Tamás Munkácsy díjas szobrász művének felavatásával emlékeztek. Az elhurcoltak közül 611-en pusztultak el a különböző táborokban. A visszatértek zöme a munkaszolgálatosok közül került ki, akik később elköltöztek Sárvárról. A zsidóság, amelynek a vesztesége oly hatalmas volt, joggal hiányolta a közösség emlékét megőrző emlékmű felállítását. Ennek ellenére az emlékmű nem a város pénzéből, hanem az innen elszármazottak és utódaik adományaiból készült el.

in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp.1249-1289, Bajzik Zsolt, Mayer László, Végső István.

Archival history

Immediate source of acquisition or transfer

Content and structure area

Scope and content

Házassági szerződés 1871

Appraisal, destruction and scheduling

Accruals

System of arrangement

Conditions of access and use area

Conditions governing access

Conditions governing reproduction

Language of material

Script of material

Physical characteristics and technical requirements

Finding aids

Allied materials area

Existence and location of originals

Existence and location of copies

Related units of description

Notes area

Access points

Subject access points

Place access points

Name access points

Description control area

Description identifier

Institution identifier

Rules and/or conventions used

Status

Level of detail

Dates of creation revision deletion

Language(s)

Script(s)

Sources

Rights area

Digital object metadata

Media type

Mime-type

unknown

Filesize

10 KiB

Uploaded

May 22, 2019 2:18 PM

Digital object (External URI) rights area

Accession area

Actions