A járásszékhely izraelita hitközsége az 1780-as években alakult meg. A 19. század utolsó harmadában sorra alapította vallási és kulturális intézményeit, amelyek a második világháborúig működtek, 1900-ban pedig új temploma is megépült. Létszáma 1910-ben 604 fő, ami a következő évtizedekben szerényen emelkedett. A településen 1941-ben 636 izraelita élt, akik az össznépesség 8,7 százalékát alkották. Sajószentpéter és a környező bányászfalvak ellátása növekvő számú zsidó kereskedőnek és iparosnak nyújtott megélhetést, a vagyonosabbaknak befektetési lehetőséget is. A Sajószentpéter központú Északmagyarországi Kőszénbánya Rt., amely 1930-ban közel 300 munkást foglalkoztatott, izraelita tulajdonban volt. Emellett helyi vállalkozók más bányákban is részesedést szereztek.

A hitközség rabbija a deportálás előtt Grünfeld Henrik, elnöke Heimlich Jenő volt, akit azonban az alelnökkel együtt munkaszolgálatra köteleztek, így a közösség vezetők nélkül maradt.

Négyesi Szepessy Gyula főszolgabíró gettósítási rendelete után az izraelitákat a következő járásbeli településekről szállították Sajószentpéterre (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941es népszámlálás szerint):

Alacska (4; 921),
Bánfalva (16; 748),
Bánhorvát (8; 700),
Bántapolcsány (5; 463),
Barcika (34; 1314),
Bélapátfalva (35; 2248),
Berente (13; 1127),
Dédes (26; 1259),
Dubicsány (3; 367),
Kondó (8; 710),
Mályinka (5; 772),
Mónosbél (6; 412),
Nagybarca (7; 842),
Nagyvisnyó (20; 1385),
Parasznya (9; 1005),
Radostyán (10; 709),
Sajóivánka (5; 505),
Sajókápolna (5; 536),
Sajókazinc (70; 2015),
Sajólászlófalva (4; 509),
Sajószentpéter (636; 7321),
Szilvásvárad (20; 1438),
Tardona (6; 986),
Vadna (31; 655) és
Varbó (6; 1139).
A helyiekkel együtt mintegy ezer főt a hitközségi épületekben, valamint a környező utcákban kijelölt lakóházakban helyeztek el, ahol az életkörülmények – az egyéb borsodi településekhez hasonlítva – elviselhetőbbek voltak. A zsidó tanács jelentése szerint a felállított „közös konyha tűrhető, s mindenki, amit tudott, bevihetett magával a gettóba”.

A járás zsidóságát június 5-e után koncentrálták a miskolci gyűjtőtáborba. A főszolgabíró állítólagos gesztusa volt, hogy a nőket, „mivel úrinők”, kocsival akarta bevitetni. A deportálás, illetve az 1946 eleji, a feketézéssel vádolt helyi izraeliták ellen irányuló erőszakos akciók nyomán a hitközség 1949-es létszáma a hozzá tartozó egyetlen helységgel együtt 74 főre zsugorodott. Elnöke ekkor Jungreisz Sámuel, rabbija Krausz Jenő volt.

in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás