View authority record
Sajószentpéteri hitközség
Identity area
Type of entity
Authorized form of name
Parallel form(s) of name
Standardized form(s) of name according to other rules
Other form(s) of name
Identifiers for corporate bodies
Description area
Dates of existence
History
A járásszékhely izraelita hitközsége az 1780-as években alakult meg. A 19. század utolsó harmadában sorra alapította vallási és kulturális intézményeit, amelyek a második világháborúig működtek, 1900-ban pedig új temploma is megépült. Létszáma 1910-ben 604 fő, ami a következő évtizedekben szerényen emelkedett. A településen 1941-ben 636 izraelita élt, akik az össznépesség 8,7 százalékát alkották. Sajószentpéter és a környező bányászfalvak ellátása növekvő számú zsidó kereskedőnek és iparosnak nyújtott megélhetést, a vagyonosabbaknak befektetési lehetőséget is. A Sajószentpéter központú Északmagyarországi Kőszénbánya Rt., amely 1930-ban közel 300 munkást foglalkoztatott, izraelita tulajdonban volt. Emellett helyi vállalkozók más bányákban is részesedést szereztek.
A hitközség rabbija a deportálás előtt Grünfeld Henrik, elnöke Heimlich Jenő volt, akit azonban az alelnökkel együtt munkaszolgálatra köteleztek, így a közösség vezetők nélkül maradt.
Négyesi Szepessy Gyula főszolgabíró gettósítási rendelete után az izraelitákat a következő járásbeli településekről szállították Sajószentpéterre (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941es népszámlálás szerint):
Alacska (4; 921),
Bánfalva (16; 748),
Bánhorvát (8; 700),
Bántapolcsány (5; 463),
Barcika (34; 1314),
Bélapátfalva (35; 2248),
Berente (13; 1127),
Dédes (26; 1259),
Dubicsány (3; 367),
Kondó (8; 710),
Mályinka (5; 772),
Mónosbél (6; 412),
Nagybarca (7; 842),
Nagyvisnyó (20; 1385),
Parasznya (9; 1005),
Radostyán (10; 709),
Sajóivánka (5; 505),
Sajókápolna (5; 536),
Sajókazinc (70; 2015),
Sajólászlófalva (4; 509),
Sajószentpéter (636; 7321),
Szilvásvárad (20; 1438),
Tardona (6; 986),
Vadna (31; 655) és
Varbó (6; 1139).
A helyiekkel együtt mintegy ezer főt a hitközségi épületekben, valamint a környező utcákban kijelölt lakóházakban helyeztek el, ahol az életkörülmények – az egyéb borsodi településekhez hasonlítva – elviselhetőbbek voltak. A zsidó tanács jelentése szerint a felállított „közös konyha tűrhető, s mindenki, amit tudott, bevihetett magával a gettóba”.
A járás zsidóságát június 5-e után koncentrálták a miskolci gyűjtőtáborba. A főszolgabíró állítólagos gesztusa volt, hogy a nőket, „mivel úrinők”, kocsival akarta bevitetni. A deportálás, illetve az 1946 eleji, a feketézéssel vádolt helyi izraeliták ellen irányuló erőszakos akciók nyomán a hitközség 1949-es létszáma a hozzá tartozó egyetlen helységgel együtt 74 főre zsugorodott. Elnöke ekkor Jungreisz Sámuel, rabbija Krausz Jenő volt.
in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás