new approved conventionDeclaration detailLevel http://ica-atom.org/doc/RS-2#5.4 created January 7, 2016 10:13:32 AM CET human revised August 4, 2016 2:33:59 PM CEST human corporateBody Sajószentpéteri hitközség conventionDeclaration 1780-as évek - 1950-es évek?

A járásszékhely izraelita hitközsége az 1780-as években alakult meg. A 19. század utolsó harmadában sorra alapította vallási és kulturális intézményeit, amelyek a második világháborúig működtek, 1900-ban pedig új temploma is megépült. Létszáma 1910-ben 604 fő, ami a következő évtizedekben szerényen emelkedett. A településen 1941-ben 636 izraelita élt, akik az össznépesség 8,7 százalékát alkották. Sajószentpéter és a környező bányászfalvak ellátása növekvő számú zsidó kereskedőnek és iparosnak nyújtott megélhetést, a vagyonosabbaknak befektetési lehetőséget is. A Sajószentpéter központú Északmagyarországi Kőszénbánya Rt., amely 1930-ban közel 300 munkást foglalkoztatott, izraelita tulajdonban volt. Emellett helyi vállalkozók más bányákban is részesedést szereztek.

A hitközség rabbija a deportálás előtt Grünfeld Henrik, elnöke Heimlich Jenő volt, akit azonban az alelnökkel együtt munkaszolgálatra köteleztek, így a közösség vezetők nélkül maradt.

Négyesi Szepessy Gyula főszolgabíró gettósítási rendelete után az izraelitákat a következő járásbeli településekről szállították Sajószentpéterre (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941es népszámlálás szerint):

Alacska (4; 921), Bánfalva (16; 748), Bánhorvát (8; 700), Bántapolcsány (5; 463), Barcika (34; 1314), Bélapátfalva (35; 2248), Berente (13; 1127), Dédes (26; 1259), Dubicsány (3; 367), Kondó (8; 710), Mályinka (5; 772), Mónosbél (6; 412), Nagybarca (7; 842), Nagyvisnyó (20; 1385), Parasznya (9; 1005), Radostyán (10; 709), Sajóivánka (5; 505), Sajókápolna (5; 536), Sajókazinc (70; 2015), Sajólászlófalva (4; 509), Sajószentpéter (636; 7321), Szilvásvárad (20; 1438), Tardona (6; 986), Vadna (31; 655) és Varbó (6; 1139). A helyiekkel együtt mintegy ezer főt a hitközségi épületekben, valamint a környező utcákban kijelölt lakóházakban helyeztek el, ahol az életkörülmények – az egyéb borsodi településekhez hasonlítva – elviselhetőbbek voltak. A zsidó tanács jelentése szerint a felállított „közös konyha tűrhető, s mindenki, amit tudott, bevihetett magával a gettóba”.

A járás zsidóságát június 5-e után koncentrálták a miskolci gyűjtőtáborba. A főszolgabíró állítólagos gesztusa volt, hogy a nőket, „mivel úrinők”, kocsival akarta bevitetni. A deportálás, illetve az 1946 eleji, a feketézéssel vádolt helyi izraeliták ellen irányuló erőszakos akciók nyomán a hitközség 1949-es létszáma a hozzá tartozó egyetlen helységgel együtt 74 főre zsugorodott. Elnöke ekkor Jungreisz Sámuel, rabbija Krausz Jenő volt.

in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 341-365, Csíki Tamás

Sajószentpéter