View authority record

Nagykanizsai Izr. Hitközség

Identity area

Type of entity

Corporate body

Authorized form of name

Nagykanizsai Izr. Hitközség

Parallel form(s) of name

Standardized form(s) of name according to other rules

Other form(s) of name

Identifiers for corporate bodies

Description area

Dates of existence

1700 -

History

Zala legnépesebb városa, Nagykanizsa, vonzó lehetőségekkel bírt a 18. század elején a Magyarország belső területei felé húzódó zsidóság számára, hiszen fontos kereskedelmi utak találkozásánál feküdt, s kiterjedt piackörzettel rendelkezett. A 18. század közepétől a város földesurai a zsidók iránti toleranciájukról is nevezetes Batthyányak voltak. 1727-ben már élt egy zsidó családfő a városban, aki családját a többi, Zalában élő zsidóhoz hasonlóan Rohoncon hagyta. 1746-ban 7 családot jegyeztek fel, akik az 1745-ben épült Kis Sörházban lévő imaházukban tartották szertartásaikat. Az első országos népszámláláskor, 1785-ben 420 (más forrás szerint 501) izraelita lakott a városban. Nagykanizsán a 20. század közepéig a megye legnagyobb lélekszámú zsidó lakossága élt, legnagyobb arányban (23,5 százalék) 1870-ben, legtöbben pedig (3663 fő, a teljes lakosság 12,2 százaléka) 1920-ban. 1941-ben 2091 izraelita (a 30 792 fős népesség 6,8 százaléka) és 250 zsidónak minősített nagykanizsai lakost (0,8 százalék) számoltak össze.

1776-ban Torai Chajim Henrik lett a rabbi. Nagykanizsa főkegyura, Batthyány Lajos 1786-ban szerződésben szabályozta a birtokán élő zsidók jogait, az addig Rohonchoz tartozó közösség számottevő szabadságot kapott. A hitközség felügyelete alatt álló legrégibb egyesület a Chevra Kadisa volt, amely 1784-ben újabb temető céljára vásárolt földet a település földesurától. A hitélet és a jótékonyság terén emellett a nagyobb egyesületek a talmudtóra, a nőegylet (1843-tól vagy 1846-tól) és a leányegylet (1927-től) voltak. A hitközség népkonyhája vallási hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki előtt nyitva állt, az első világháború utolsó napjaiban itt napi 300 adag meleg ételt osztottak ki.

Az egyre gyarapodó kanizsai zsidóság 1821-ben a földesurától kapott telken felépített új imaházat avatott. A templom 1844–1845-ös, klasszicista stílusú, nagy átalakítása után, majdnem változatlan formában a mai napig fennmaradt. A zsinagógában 1829-ben már kórus énekelt, 1845-ben itt szólalt meg Magyarországon először orgona izraelita istentiszteleten. 1883-ban épült fel a temetőben a ravatalozó. A Fő utca 6. szám alatti lakóház, a zsidó hitközség háza emeletén rabbilakás és bérlakások voltak, földszintjén üzletek nyíltak. 1830-tól a hitközség kórházat is fenntartott. Első iskolájuk az 1809-ig fennállott, II. József utasítására alapított, német nyelvű iskola volt, utóbb magániskolai formában. Az újabb, most már magyar nyelvű iskola 1832-ben, a Fő utcai épület udvarán létesült. Kereskedelmi képzést is adott, 1840-től lányok is járhattak falai közé. A hitközség első saját oktatási épülete 1842-ben épült fel az említett telken (utóbb Szent Márton utca), ezt követte 1883-ban a Nádor utcai leányiskola. Az izraelita iskolába az 1850-es évektől a nagykanizsai és környéki zsidó gyerekek mellett keresztények is jártak, valószínűleg a színvonalas oktatás miatt, amely héber, német és magyar nyelven folyt. A zsidó közösség 1857-ben kétosztályú kereskedelmi iskolát, 1886-ban polgári és 1891-ben felső kereskedelmi iskolát létesített. Abban az időben a zsidó nép-iskolát közel 600 tanuló látogatta.

A 19. század első évtizedeiben itt működő rabbikat követően, 1846-ig Nagykanizsán volt rabbi Löw Lipót, későbbi pápai, majd szegedi főrabbi, a magyarországi zsidó reformmozgalom kiemelkedő személyisége. A hitközségre az 1848–1849-es szabadságharcban kifejtett hazafias tevékenysége miatt hadisarcot vetettek ki, utóbb fel is oszlatták. 1851-ben a hitközség újból megalakulhatott, de korábbi autonómiája nélkül. 1856-ban már saját költségén építtette fel a kistemplomot.

Az újra alakult hitközség vezetőjét egészen 1859-ig a hatóságok nevezték ki. 1851-ben Fassel Hirsch lett a rabbi, aki folytatta Löw rabbi liberális irányzatát, s aki 1883-ban hunyt el Nagykanizsán. 1869-ben a hitközség neológnak nyilvánította magát. 1883-ban Neumann Ede lett a rabbi, aki 1908-tól tíz éven keresztül szerkesztette az országos iroda Magyar Izrael című folyóiratát. Ebben az időszakban a folyóirat Nagykanizsán jelent meg. 1885-ben a környező települések kis hitközségei csatlakozásával a kanizsai anyakönyvi kerület központjává vált.

A két világháború között a Chevra Kadisa és a nőegylet működött, s létezett az elemi és a felső kereskedelmi iskola is. Említést érdemel a hitközség levéltára, amely muzeális értékű okmányokat és emlékeket őriz, közöttük a Chevra Kadisának miniatűrökkel, akvarellekkel díszített törzskönyvét, amely a szentegylet szertartási kódexét is magában foglalja. 1919-ben az újpesti születésű Winkler Ernő lett a rabbi, aki tagja volt városi tanácsnak is. Sokat tett azért, hogy a zsidó hívek ismét visszatérjenek a hagyományokhoz.

1931-ben „Nagykanizsai »Pro Palesztina« Izraelita Szövetség” néven új zsidó fiókegyesület alakult a városban. Az április 21-i alakuló ülésen 24-en voltak jelen a nagykanizsai zsidók közül, s ott volt az országos szövetség titkára, Léderer Ignác is. Az egyesület ügyvezető elnökének Grünfeld Miksát, a hitközségi választmány tagját, egyházi elnökének Winkler Ernő főrabbit választották. Jóváhagyására 1931 decemberében került sor, az alispáni indoklásban ez olvasható: „…ezen tagok erkölcsi szempontból kifogástalan magyar állampolgárok”. A szervezetet a 14 864/ni/1944. számú április 15-i alispáni rendelettel oszlatták fel. 1939-ben, már az ún. zsidótörvények idején nyitotta meg a hitközség a Steiner Zsigmond Izraelita Aggokházát, amelynek fenntartására az adományozó bérházat építtetett az előző években.

A közösség sok tagja vett részt vállalkozások kiépítésében, távoli országgal tartottak fenn gazdasági kapcsolatot, és az iparfejlesztés terén többen úttörő munkát végeztek. Az őstermelés korszerű fejlesztésére is történtek körükben sikeres kísérletek. 1920-ban a várostól délre és délnyugatra eső területek a későbbi Jugoszláviához kerültek, és akkortól Nagykanizsa kezdte elveszteni gazdasági jelentőségét. A zsidók száma is jelentős mértékben csökkenni kezdett. 1929-ben a 880 fő adófizető körében legtöbben ún. szabadfoglalkozásúak és kereskedő vagy iparos vállalkozók voltak. A művelődés terén neves tagja volt a közösségnek Horschetzky Mór hírneves orvos (Josephus Flavius fordítója és magyarázója; 1859-ben halt meg) és Löwy József héber nyelvű író és költő (1882-ben halt meg).

1938-tól az új törvények bevezetésével a zsidók sorsa rosszra fordult. A köztisztviselőket elbocsátották, sok zsidó kézben lévő üzem bezárt. Egyre több zsidó család maradt kenyér nélkül. 1941-ben a középiskolák zsidó diákjait sárga karszalag viselésére kötelezték az utcán is. Megkezdődött a fiatal zsidó férfiak behívása munkaszolgálatra. Volt, akit kiküldtek a keleti frontra, egy csoportot pedig a megszállt Jugoszláviába (Bor) vezényeltek.

A Magyar Zsidók Központi Tanácsának 1944 áprilisában írt nagykanizsai hitközségi jelentés szerint a kongresszusi szervezet taglétszáma 1830 fő, elnöke Halphen Jenő ügyvéd, anyakönyvvezető rabbija pedig Winkler Ernő volt. 11 alkalmazottat foglalkoztattak, s a két tanerős elemi iskolában 70 tanuló tanult. A hitközség a Steiner Zsigmond Izraelita Aggokháza alapítvány révén aggmenházat tartott fent, Chevra Kadisájának 305, nőegyletének 320, leányegyletének pedig 288 tagja volt.

A Nagykanizsai járás területén 1941-ben 23 községben éltek zsidók (zárójelben az izraeliták, illetve az össznépesség lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):

Balatonmagyaród (4; 1244),
Bocska (3; 483),
Eszteregnye (4; 1339),
Fűzvölgy (7; 311),


  • Galambok (1; 1785),

Garabonc (6; 883),

  • Gelse (32; 1684),

Kacorlak (2; 522),
Kilimán (1; 439),

  • Kiskomárom (39; 1935),

Kisrécse (3; 409),
Komárváros (12; 1946),

  • Korpavár (2; 812),
  • Légrád (21; 2624),

Magyarszerdahely (2; 1056),
Murakeresztúr (6; 2235),

  • Nagybakónak (13; 1391),

Nagyrécse (2; 1484),
Sormás (8; 941),
Szepetnek (4; 2054),
Zalamerenye (6; 689),
Zalaszentbalázs (4; 1548) és
Zalaszentjakab (1; 566).
A járás főszolgabírója 1944. július 14-ig Lontay (Laubhaimer) Alán volt, őt Krasznay (Kurcz) István váltotta fel, majd novembertől ismét Lontay töltötte be ezt a tisztet. A város polgármestere, Krátky István próbált ellenállni a szélsőséges megyei intézkedéseknek. Ennek következtében 1944. április 4-én felfüggesztették állásából, majd nyugdíjazták, miután a képviselőtestület adminisztratív visszaélések vádjával fegyelmi eljárást kért ellene és Prack István pénzügyi tanácsnok ellen. A testület a város ügyeinek vezetésével ideiglenesen Hegyi Lajos helyettes polgármestert és Novai Imre főjegyzőt bízta meg, ezt a belügyminiszter jóváhagyta. 1944. június 28-tól 1945. április 5-ig a Jaross Andor által kinevezett Simonfay Lajos volt a város polgármestere, Hegyi Lajos pedig Szatmárnémeti első embere lett.

1944. április 1-jén a Zalai Közlöny hírt adott a zsidó tulajdonú üzletek hatósági bezárásáról. Az ügyvédi kamara 17 kanizsai zsidó ügyvéd tagságát törölte, irodáik élére gondnokokat neveztek ki. A rendőrség listát készített a zsidóknál szolgáló cselédekről és bejárónőkről, hogy így ellenőrizze április 30-ig kötelező elbocsátásuk megtörténtét. Április 16-tól a városi iparoskör és ipartestület rendezvényeiről kitiltották a zsidókat. (A Zalai Közlöny szerint Nagykanizsa iparosainak 14 százaléka, a járás iparosainak 5 százaléka volt zsidó.) A nagykanizsai és a déli határvidéki zsidók összegyűjtését megelőző napokban a város számba vette zsidó alkalmazottait, s 8 személyből hármat elbocsátott – közvetlen életveszélybe sodorva őket. Az állásából felmentett dr. Magyar Miklós kisegítő állatorvos munkaszolgálatosként való kirendelését kérték, mivel az egyetlen keresztény állatorvos a feladatokat egymaga képtelen volt ellátni.

A belügyminisztériumban 1944. április 19-én, Baky László elnökletével tartott értekezleten elrendelték Magyarország területének déli határsávja hadműveleti területté nyilvánítását, benne a Zalához három éve visszacsatolt Muraközzel s a megye legnagyobb lélekszámú városával, Nagykanizsával. A tanácskozás után a 6163/1944. B.M. res. számú rendelethez az érintett rendőri, csendőri és polgári igazgatási szervek részére írásos tájékoztatót bocsátottak ki, amely szerint „A határvárosok zsidótlanítását április hó 26-án reggel 5 órakor kell megkezdeni, és folytatólagosan, lehetőleg 45 nap alatt befejezni.” A csendőrség központi nyomozó parancsnokságára május 30-án jelentés érkezett „a zsidó mozgalmakról”, amely szerint a szombathelyi csendőrkerületben az április 26-án meg-indított „zsidótalanítás” során 2675 zsidót helyeztek el gyűjtőtáborokban. A „különleges szükségintézkedések” Zalában az Alsólendvai, a Csáktornyai, a Nagykanizsai és a Perlaki járás zsidó lakosait érintették. Hegyi Lajos polgármester népbírósági pere során (amelynek végén felmentették a népellenes bűntett vádja alól) arról számolt be, hogy Orbán László szombathelyi csendőrkerületi parancsnok 1944. április 21-én személyesen kereste fel őt, s miután igazolta, hogy a belügyminiszter megbízottja, felszólította, másnap jelenjen meg Szombathelyen egy értekezleten. Bükky Jenő rendőrkapitánnyal és Bertényi csendőrparancsnokkal együtt érkezett oda, Hunyadi László alispánhelyettes megyei főjegyző már jelen volt. A szigorúan bizalmas tájékoztatón – az indiszkréciót főbe lövéssel fenyegették megtorolni – Orbán hangsúlyozta azt a meglehetősen cinikus, önfelmentő érvet, hogy a magyar kormány a zsidók érdekében is maga oldja meg ezt a kérdést, mert a németek sokkal drasztikusabbak lennének. A szóban ismertetett rendeletből Hegyinek úgy tűnt, a zsidók további sorsa az ország belsejében való gettósítás lesz. Az összegyűjtést április 26-án kezdték meg, az akciót a karhatalom hajtotta végre, parancsnokuk Bükky rendőrkapitány volt. A vidékiek összeszedését egy csendőrzászlóalj végezte, s megerősítésül Nagykanizsára vezényelték a szombathelyi rendőriskola legénységét is. A zsidók összeszedése három napig tartott. Három részletben helyezték el őket az izraelita hitközség Fő úti telkének három épületében, összesen mintegy 1800 személyt; a hitközség székházában (5600 fő); a kereskedelmi iskolában és a vele összekapcsolt épületekben (körülbelül 600 fő), valamint a mezőgazdasági iskolában (6700 fő, a vidéki zsidóság). Hegyi vallomása szerint az első csoport zsidót, mintegy 800 embert, április 28-án szállították el, a többieket május 17-én. Egy másik forrás – eltérő dátummal – szintén beszámolt az eseményekről. Eszerint április 29-én a helyi SS parancsnok, Hörnicke utasítására elkülönítették a 16 és 60 év közötti férfiakat, és „kivételes alapon” Auschwitzba vitték őket, ahova május 2-án érkeztek meg. Ebben az akcióban az internáltak közül is deportáltak embereket. A Magyar Zsidók Központi Tanácsához Nagykanizsáról beérkezett május 9-i dátumú jelentés arról tájékoztatott, hogy az „internáló táborból 16–60 év közöttieket ismeretlen helyre vitték, május 7-i jelentés szerint”. A munkácsival együtt ez volt az első nagyszabású deportálás Magyarországról, feltehetően a német biztonsági rendőrség „egyedi akció”ja keretében, különleges transzportként.

A Magyar Zsidók Központi Tanácsához érkezett jelentések a nagykanizsai gettóélet körülményeiről is tudósítottak. A helyi zsidó tanács elnöke Halphen Jenő volt. Fontos információ a jelentésekben, hogy Dél-Somogyból is hoztak ide zsidókat. Az említett közigazgatási egység a Csurgói járás lehetett, ahol 1941-ben 249 izraelita és 28 „zsidónak minősített” lakost számoltak össze.

Lontay Alán május 2-i főszolgabírói rendelete alapján a Nagykanizsán maradt zsidókat, valamint Hosszúvölgy, Korpavár Légrád, Murakeresztúr, Sormás, Szepetnek zsidó lakosságát Zalaszentgrótra kellett vinni. Az utasítás két nappal megelőzte a gettósítási körzeteket kijelölő, Hunyadi által aláírt 18 024/ni/1944. számú rendeletet, amelyben a Nagykanizsai járás zsidó lakóit – eszerint csupán részben – valóban Zalaszentgrótra rendelték szállítani. A zalaszentgróti gettó felállításáról május 10-én jelent meg a helyi rendelet, s 15-én költöztek be a Zalaszentgróti járás zsidó lakosai. A május 4-én tervezett menetrend módosult, Nagykanizsáról vagy környékéről bizonyosan nem kerültek nagy csoportban zsidók Zalaszentgrótra. Ha mégis vittek oda innen embereket, az a járás északi pereméről (Balatonmagyaród nagyközség és a garabonci, a gelsei, a zalaszentbalázsi körjegyzőségek községei) történhetett, erre azonban közvetlen bizonyíték nincs.

A nagykanizsai gettó felszámolására az V. deportálási zónában élő zsidók elszállítása előtt mintegy hat héttel, május 17-én vagy 18-án került sor. A szerelvény Szombathelyen megállt, és a holttesteket az ott szolgáló munkaszolgálatosokkal leszedették és eltemettették. Közben a munkaszolgálatosoknak sikerült a vagonokba élelmet is felcsempészniük. Az átvevő szombathelyi rendőrkapitányság az állomáson 1217 főt regisztrált. Közülük 22 személyt, orvosokat, gyógyszerészeket, mérnököket rövid ideig visszatartottak, őket a szombathelyi gettóban helyezték el. A szerelvény 24-én ért Auschwitzba. Nagykanizsáról a magyar és német hatóságok – április 28–29-én és május 17–18-án – összesen mintegy 2000 zsidót deportáltak.

A zsidók még a gettók foglyai voltak, amikor már nagy energiával zajlott kifosztásuk. Május elején kilenc „közérdekű vállalat” működésének folytatásáról határozott a polgármesterhelyettes. Folyamatban volt az elhagyott lakások leltározása: a Zalai Közlöny május 12-én arról adott hírt, hogy Nagykanizsán 636 zsidó lakást leltároznak. Hegyi türelemre intette a lakásügyi hivatalt ostromló lakosságot, s megnyugtatásul közölte, kellő számú lakás áll majd rendelkezésre. A Baross Szövetség nagykanizsai szervezete (516 taggal, elnöke ekkor vitéz Tóth Béla volt) „a zsidómentes magyar kereskedelem érdekképviseleti” szerveként a zsidók városból történt elhurcolása utáni napokban óriási vehemenciával követelte, hogy részt kapjon a zsákmányból. Levélben kérték a főispánt, támogassa őket abban, hogy a zsidó üzletek felszámolásába, az árukészletek átvételébe vonják be őket, és „szakszerű javaslataikat” érvényesíthessék a munkálatok során. A zsidó tulajdonban található muzeális értékek összegyűjtésére a város szakbizottságot állított fel, s fontolóra vették a Sugár úti Kreinerféle ház átalakítását múzeum és könyvtár céljaira.

1945 késő tavaszán kimutatás készült Nagykanizsán a menekültekről és a hazatérő deportáltakról. Az iraton 269 név szerepel, 203 menekült és 66 deportált, akik közül egy főt politikai okokból hurcoltak el. Feltehetően a menekültek között is zömmel zsidók szerepelnek. Nem maradtak fent olyan dokumentumok, amelyek alapján pontosan meghatározható lenne a holokauszt nagykanizsai áldozatainak száma. A nagykanizsai gettó 1946. április 27-én felavatott emlékművének feliratában a túlélők ekképpen emlékeztek: „Itt gyűjtötték össze 1944. április 26–28-án Nagykanizsa és környékének háromezer zsidó lakosát, hogy Németországba hurcolják és kiirtsák. A háromezerből 2700 odaveszett.”

A hitközség újjászerveződött, és mivel a környező települések magányos túlélői is csatlakoztak hozzá, 1946-ban már 279 tagja volt. 1949-re számuk 291-re emelkedett. Szeretetotthon létesült, ahová az egész országból érkeztek magányosan maradt idős emberek. A hitközség rabbit is választott. A Chevra Kadisa levéltárának értékesebb darabjait felküldték Budapestre, a Zsidó Múzeumba. Az értékesebb kegytárgyakat is a múzeumban helyezték el. A város-ban 1960-ban 136 zsidó élt. Az izraelita temető ravatalozójának falán, az elhurcolt és eltűnt nagykanizsai zsidók emlékére épített emléktáblán ez olvasható: „Ne ölj! 2700 halottunk emlékére, akiknek nem lehet sírjuk. 1944–1994.”

in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp 1313-1372, Vörös István Károly

Places

Legal status

Functions, occupations and activities

Mandates/sources of authority

Internal structures/genealogy

General context

Relationships area

Related entity

Winkler Ernő (1894-1944)

Identifier of the related entity

P00040

Category of the relationship

associative

Dates of the relationship

1919-1944

Description of relationship

rabbi

Control area

Description identifier

Institution identifier

Rules and/or conventions used

Status

Level of detail

Dates of creation, revision and deletion

Language(s)

Script(s)

Sources

Maintenance notes